Nagy divat manapság a tipikus magyar mentalitásról beszélni. Igaz, mindig is az volt. Munkahelyen, otthon, barátokkal, a sarki ABC-ben is megy a fúj, fúj, sok hülye magyar! - Mondja ezt a magyar a magyarnak, miközben abban is azonnal egyetértünk, hogyha mindezt más mondaná, akkor egy előítéletes szemétládának tartanánk az illetőt. 

(Hadas Krisztina újságíró, szerkesztő, riporter, tanár)

Fotó: César G. Touset
Stylist: Kiss Márk
Smink: Tóth Edina, Hargitai Lilla Marionnaud,
A sminkhez használt termék ITT érhető el!

Az Adj egy okot! #mosolyogj kampány fotóin azt mutatják meg egy hónapon keresztül a felkért szereplők, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). 

Valahogy azt vettem észre, hogy a magyar mentalitás biztos alapja egy olyasfajta általunk generált szerencsétlenségtudat, amivel magunkat bélyegezzük meg. Hankiss Elemér mondta egyszer: „Összehasonlítottam a magyar Himnuszt másik huszonöt országéval, miért csak a magyarokéban panaszkodnak?” Oké, kaptunk mi eleget (nem csak) a 20. században, amitől joggal lehet keserű a szánk íze, de ezzel nem vagyunk egyedül és nem jelenti azt, hogy a pesszimisták tehetetlenségével, irigykedve, durcásan kell ebbe belenyugodni és így szemlélnünk a világot. Mégis ezt tesszük, előbb fogadjuk el, hogy kibabrált velünk az élet és ezt hangoztatva rávetíthetjük mindenre és mindenkire, mintsem tennénk a saját boldogulásunkért és egy icipicit is megpróbálnánk pozitívan, mosolyogni a másikra, a világra.

Nekem ez a véleményem magunkról. Az is érdekelt, hogy másoknak mi. Indítottunk is egy kampányt ezzel kapcsolatban, a WMN.hu-val és megkerestünk a számunkra érdekes embereket, akik a munkájuk során sok emberrel találkoznak. Érdekelt minket az, hogy ők hogyan látják magukat, minket, a magyar mentalitást, mi piszkálja a csőrüket és szerintük hogyan lehet ezen változtatni. Erről a témáról Hadas Krisztinával is beszélgettem, mert tudtam, ha valakinek, akkor neki biztosan lesz véleménye. Az is érdekes volt, hogy elsőre velem teljesen megegyező szemlélettel állt a dologhoz.

„Alapvetően a „bal sors akit régen tép” országa vagyunk. Történelmileg, politikailag, mindenképp. Talán nincs is olyan magyar család, amelyik ne hurcolna hosszú évtizedes sérelmeket. Ezt értem. Néha azt érzem, mint ha genetikailag lenne a magyarok többségében elkódolva, és örökítenénk át generációról generációra a szorongó pesszimizmust. Még ezt is értem, van alapja. Azt a súlyosan passzív negatívizmust, és a vele gyakran párban járó önfelmentő, viktimizáló tudatot, hogy a sorsunkért, a köz- és magánhangulatunkért nem mi vagyunk a felelősek, hanem mindig más. Valami külső sötét erő, a politika, a főnökünk, a kollégáink, a szomszéd, a közös képviselő, a buszvezető, bárki és akárki, de sosem én. Ezt nehezen veszem tudomásul. Szenvedni, dühöngeni, gyalázkodni, ellenséget keresni és találni mindig könnyebb, mint tenni, együtt érezni, szolidárisnak lenni, megérteni, mosolyogni. És még valami: tudom, hogy az életemet, a hangulatomat én alakítom, én vagyok érte a felelős. Ha elbaltázom, csak magamra lehetek baromi dühös.”

Ehelyett inkább irigyek vagyunk. Az egyik legnyomasztóbb magyar tulajdonságnak tartom. A nagy általánosság az, hogy egyszerűbb gyűlölni az ambiciózus, szorgalmas társunkat, aki esetleg végig szívta az egyetemet, a szaksulit, mert szeretne valaki lenni és egy kicsit is többre vitte, míg én a tévé előtt fetrengtem és focit néztem. Most azt látom, hogy az ő élete jó irányban halad, boldog - én pedig vele foglalkozom. Persze „másképpen beszél az, aki fent van a tömött villamoson és másképp az, aki fel akar szállni a tömött villamosra” – ahogyan kedvenc irodalmi zsenim, Karinthy vélekedett.

(Hadas Krisztina és César. G. Touset)

 „A siker mifelénk kétes ügy. Az USA-ban, például egy sikeres matrac gyárost elismernek. Azt mondják: ez a Bill ügyes, szorgalmas ember, megcsinálta a szerencséjét. Nálunk: a rohadék állami tenderen nyerte, mert szervilis talpnyaló, esetleg sima gengszter. És előfordul, hogy abszolút igaz az állítás. Vagy azt mondják: neki könnyű, már az apjának is sok pénze volt. A rendszerváltásnál, esetleg mostanság, a fater szétlopta az agyát, és visszajuttatott, ahová kell. Ez is lehet igaz. A sikeres ember nálunk gyanús. Ezt örököltük, ebben élünk, hogy a siker nem egyenlő a teljesítménnyel. Befeküdt, megdugták, vagy megdugott. Szomorú ez. Azt érzem, hogy Magyarországon kevesen érzik magukat a helyükön. Sokan frusztráltak, úgy érzik, kibabrált velük az élet, igazságtalanságnak élik meg, hogy ott vannak, ahol. Dühöng az irigység. Sokaknak eszükbe sem jut, hogy a siker és boldogság a képességen-tehetségen, kitartáson és szorgalmon múlik. A valódi sikersztorikat is megkérdőjelezik, bemocskolják. Én széles mosollyal tapsolok mindenkinek, akik a semmiből valami jót teremtenek. Legyen az a Prezi, a régi színvonalon teljesítő Katona József Színház, vagy épp az Anyák az anyákért Egyesület. Nekem eszembe se jutott, és jól csinálják, hát akkor HURRÁ nőtársaim. Én ettől nem leszek kevesebb, nagyon is több leszek. Őket nézve mosolyogni van kedvem.”

És eljutottunk a mosolyhoz. Amire a legtöbben azt mondják: „mit mosolyogjak, nincs rá okom” – ez badarság. Egy ingyenesen adható és fogadható lelki gyógyszerről beszélünk, amivel mindig olyan fukarul bánunk, pedig ha nem is old meg mindent azonnal, sokat segít abban, hogy stresszt oldjunk vele, és az emberi kapcsolatainkat és szorosabbá fűzzük vele. Azt hiszem a magyarok többségét újra meg kellene tanítani mosolyogni.

„Nincs autóm, jogosítványom sincs. Ritkán taxival megyek, többnyire a tömegközlekedem.  Munkába, a kisfiammal úszóedzésre vagy zongoraórára. Szóval állandó utas vagyok például a 4-6-os kombínón. Van egy állandó játékom. Ez abból áll, hogy ha Zsiga épp nem hisztizik, és nem őt kell az utazóközönség előtt fegyelmeznem, körbenézek, és bátorítón rámosolygok utazótársaimra. „No smink, no retus, no filter” alapon, csak vigyorgok. Számolom, hogy hányan nevetnek vissza. Kevesen. Többnyire bizalmatlanul, a mobiljukból értetlenül fel-fel tekintő emberek pillantanak vissza. Nem is értik, mi a francnak kezdeményezek. Egy-egy középkorú, vagy idős nő felismerve visszamosolyog, esetleg a kisfiú okán értő szeretettel. Ennyi. Mások megbökik a barátot, barátnőt, hogy ez az idülten mosolygó kócos nő, nem az a vörös-göndör tévés spiné?"

Jó lenne, ha egyszer természetesé válna, hogy sorban állva nem szitkozódunk, csak várunk a sorunkra, ha nem ráznánk egymásra az öklünk, ha nem mutogatnánk, kifogásolnánk, fennhéjaznánk, nem akarnánk megmutatni, hogy ki a „Jani”. Nektek, nekem is változnom kell. Mosolyország. De jó lenne! 

 Számos művész, és közéleti személyiség is csatlakozott a kampányunkhoz. Olvassátok el Kovács Patrícia, Kocsis Tibor és Hlatky-Schlichter Hubert interjúját! Sorozatunk következő szereplőjéről jövőhét szerdán olvashattok!